Ami nem megy…

Egy párkapcsolatban az „elengedés” kifejezés – a „szakítással” szemben – a veszteséggel való aktív megküzdést is jelenti, emeli ki a párterapeuta. Ilyenkor arról van szó, hogy egyrészt nem egészen váratlanul ér minket a krízis, hogy elveszítünk egy kapcsolatot, hanem egy folyamat állomása lesz a párkapcsolat vége. Az elengedés után van élet, ott van az új kapcsolat felé fordulás lehetősége, és nem ritkán egy más minőségű újraközeledés esélye is. Másrészt az elengedés azt is jelenti, hogy benne van a saját részünk: mi engedjük el egymást, mi vagyunk azok, akik ezt az egészet megélték és összehozták. A veszteség akkor traumatizáló, ha valaki bizonyos okoknál fogva nem érzi át vagy érti meg saját szerepét párkapcsolata alakulásában. Ilyenkor sokkal kifejezettebbek a nehéz érzések, elemibb és totális a veszteségélmény, megnő a lelki megbetegedés esélye (depresszió, PTSD). Gyakran felmerül azonban az a jelenség is, hogy a trauma „ismétli önmagát”: a traumatizált személy anélkül, hogy akarná, nem tudatos módon, de hasonló, kisebb-nagyobb veszteségeket is „begyűjt”, mert az aktív feldolgozottság híján újra meg újra olyan helyzetekben találja magát (valójában keresve azokat), amelyek emlékeztetik a traumatikus veszteségre, és a traumával való foglalkozásra késztetik. Ez a fajta „ismétlődés”, sorsszerűségbe váltás szintén a traumatikus minőség jele lehet.

A szakember úgy véli, hogy a krízisekkel, elválással, gyásszal, újrakezdéssel kapcsolatban kiemelt jelentősége van annak, hogy mennyire tudunk aktívak lenni a feldolgozásban, mennyire gondoljuk át és ismerjük fel saját szerepünket a kapcsolatunk sorsában, mennyire látunk rá arra, mi a saját részünk, mi a másiké, és hogyan fejlődött a kapcsolatunk odáig, hogy elvesztettük egymást szem elől.  Ha az önreflexió (reagálás saját magunkra) és az egymással való egyeztetés, a társas megértés lehetősége megvan, akkor sokkal nagyobb eséllyel „engedjük el” mi magunk a kapcsolatot, és kevésbé érezzük tehetetlenül, hogy valami „elszakadt” – ilyenkor a traumatizáló hatás esélye jóval kisebb. Ám ettől még a gyász érzelmi jelenségei, a veszteségélmény, levertség, szomorúság, a hangulatingadozás itt is jelen vannak, de néhány hónap vagy egy-két év alatt lezajlanak, és egyáltalán nem vagy sokkal kisebb mértékben megbetegítő erejűek.

Jól is lehet

Bánki László saját praxisából annak a fiatal párnak az esetét említi, amelynek útjai a terápia során szétváltak ugyan, de a folyamatban feltárt érzelmek és motivációk a megküzdést segítették elő, és nem a krízis felé sodorták őket: A fiatalok 16 éves koruk óta együtt voltak, szoros és hűséges viszonyban. Kezdetben a szülői fészekben, aztán fokozatosan önálló életet kezdve. Az együttváltozás sokáig jól ment nekik, egyetemi éveik alatt képesek voltak egymást támogatni különböző szakmai céljaik követésében, de mindvégig fennmaradt közöttük egy-egy szimbiotikus életmód-elem, például az együtt tanulás és sportolás minden más személyt kizáró, feltétel nélküli rítusa (mással nem tanulhattak, és nem tollasozhattak). Ez ugyan mindkettejüket zavarta egy idő után, de nem enyhítettek a szoros emberfogáson. A férfi jobban félt a kapcsolat elvesztésétől, míg a nő lazábban, rugalmasabban (de nem kevésbé hűségesen) kötődött a párjához. Egy idő után a férfi féltékennyé vált és korlátozni kezdte a nő önálló törekvéseit, manipulatívvá, gyanakvóvá vált. A nő ebbe kezdetben belement, teljesítette a számadást, mivel nagyon szerette a férfit és nem akarta megbántani, ugyanakkor belül elkezdett leválni partneréről. Nála a szerelem hamar átalakult szeretetteljes kötődéssé, majd leválási törekvéssé. Kapcsolatukban nem partnerváltás vagy megcsalás „oldotta fel” a konfliktust, hanem az, hogy a nő egy másik városban vállalt munkát, egyéni karrierjét helyezve előtérbe, ezzel racionalizálta saját maga számára és partnere számára az eltávolodást. Ilyen értelemben nem volt teljesen nyílt, és ez – ahogy a terápiában ráláttak – erősítette a férfi bizalmatlanságát. Amikor azonban a terápiában mindketten meg tudták fogalmazni valós egyéni igényeiket (merre tartanak az életben, mik a céljaik), és szembesültek azzal, hogy ezt a másik el tudja ismerni, kiderült számukra, hogy túlféltették egymást a kapcsolatban. A nő is meglepődött és megkönnyebbült, amikor a férfi a két hónapos terápia után – újfajta érzelmi egyeztetéseket lehetővé tevő terében, ahol mindketten egyenrangúak lehettek – el tudta engedni őt. Továbbléptek, és bár a férfi ragaszkodott jobban partneréhez, ő is tudott örülni a nő új lehetőségeinek, és ezzel együtt meg tudta élni gyászát és fájdalmát.