top of page
Állandó alakulásban - HVG Extra  Pszichológia

A buddhizmust egyaránt tekinthetjük filozófiának, vallási hagyománynak vagy akár az életmód átalakítását célzó gyakorlási útnak. Ez utóbbi aspektusa csakúgy, mint a klasszikus pszichoterápiás módszerek, az emberi szenvedés enyhítését, illetve végső soron a megszüntetését tűzi ki céljául.

Buddhát a világban leginkább vallásalapítóként és filozófusként ismerik, jóllehet saját bevallása szerint egyszerűen a szenvedés ellenszerét kereste, s önmagát metaforikus értelemben orvosnak, gyógyítónak tekintette. Az emberi szenvedést az egyén szemléletbeli kötöttségei, szokásai és tévképzetei határozzák meg – vallotta. A hozzáférés a szenvedések gyökeréhez más és más módszert kíván, attól függően, hogy ki milyen egyéni helyzetben van.

A buddhizmus személyiség-felfogását a modern pszichológiákkal összehasonlítva az jellemzi, hogy a személyiséget végső értelemben nem tekinti valóságosnak – mondja Pressing Lajos, a Buddhista Misszió vezető tanítója, pszichológus a HVG Extra Pszichológiának. Bár az egyén jellemzésére a buddhizmus alkalmaz személyiségvonásokat és figyelembe vesz hajlamokat, tisztában van ezek kontextusfüggő természetével és változékonyságával. Minden vonás és tulajdonság csak viszonylagosan, bizonyos helyzetekben és feltételek közepette érvényes, és az utóbbiak szükségszerű megváltozásával a személyiség is átalakul, más és más jellemzői kerülnek előtérbe. Buddhista nézőpontból tehát a személyiség sokkal inkább egy állandó alakulásban lévő folyamat, semmint valóságos azonossággal rendelkező, tartós entitás. Mindebből adódik az, hogy a buddhista tan az embert korlátlanul formálhatónak tartja: türelmes tanulással és kitartó gyakorlással bármely tulajdonság vagy hajlam megszüntethető, illetve kifejleszthető, ennek csupán időbeli és motivációs korlátai vannak.

A buddhizmus is használja tehát személyiségtipológiákat, a típusok azonban nem jelentenek mindenre kiterjedő meghatározottságot – teszi hozzá a buddhista tanító. Amilyen mértékben az ember öntudatra ébred, olyan mértékben válik lehetővé a személyiségét alkotó és jellemző szokásminták, vonások megváltoztatása. A buddhista gyakorlás (önmegfigyelés, önnevelés, önfejlesztés) elvezet oda, hogy az ember felismeri: a tudat valódi természete messze túl van a kondicionált emberi személyiségen.

Terápia vagy önnevelés?

Bár mind a buddhizmus, mind a pszichoterápiák célja a lelki szenvedés megszüntetése, lényeges különbség van a szenvedés okának értelmezésében és a szenvedés megszüntetésére szánt eszközökben. A szenvedés okát a legtöbb pszichoterápiás módszer az „én”, azaz a személyiség zavarában keresi, a szenvedés csökkentését pedig a gondolkodás és a magatartás átalakításával szándékszik elérni. Elsődlegesen egy jól működő énszerveződést akar kialakítani, melynek csak következménye, de nem célja a lelki harmónia. A buddhizmus a nyugati típusú pszichoterápiáktól eltérően nem az „én” felépítését vagy sikeressé tételét, hanem az érett személyiség spirituális kiteljesedését, szokásminták alóli felszabadulását tűzi ki célul.

Az, hogy a szenvedést a vágyaink kielégítése szünteti meg, a buddhisták szerint alapvető tévedés. A szenvedést csak helyes életmóddal és a dolgok átmenetiségének, mulandóságának, változékonyságának felismerésével lehet megszüntetni. Mentális stabilitás (amikor nem hánykódunk vágyaink és fájdalmaink ladikjában) csak akkor jöhet létre, ha megszűnünk a pillanatonként változó csábítások játékszerei lenni. És meglátjuk a dolgokat úgy, ahogyan vannak: a tudat felszíni zajlásán túl, önmagunk mélyén felismerjük, hogy az egész élet és ezen belül minden lény összefüggő rendszert képez, ezért buddhista szempontból elkülönült „én”-ről beszélni képtelenség.

Modern tudomány és ősi tudás

A buddhizmus tehát elismeri, hogy léteznek velünk született, részben akár a génjeinkben kódolt személyiségjegyek, de ezek nem megváltoztathatatlanok. Ezt végső soron a tudomány is így látja, a különbség csak az, véli Pressing Lajos, hogy a halál utáni újraszületést valló buddhista tan tudati szinten is folytonosságot tételez fel az egymást követő életek között, míg a tudományos felfogás csak a biológiai átöröklést fogadja el. A buddhizmus az öröklött személyiségjegyeket a korábbi életekben megtanult és begyakorolt szokások következményének, s ennek megfelelően újratanulhatónak tartja. Buddha szerint a belső harmónia legnagyobb akadálya az, hogy önmagunkat, az „én”-t egy valóságos struktúrának tekintjük. A személyiséget azonban csak a megszilárdult szokásaink tartják fenn, ezért, ha szokásainkat megváltoztatjuk – vagyis nem ragaszkodásunk többé hozzájuk –, a szilárdnak hitt személyiség átalakul, és végső soron felbomlik. A buddhista út az „én” működésének megértéséről szól, ezért az ember szubjektív világa, az önmegfigyelés, az egyedi, megismételhetetlen tapasztalatok épp annyira érvényesek, mint a tudomány által, eszközökkel mérhető „valóság”, állítja Pressing Lajos. Ezt azzal egészíti ki, hogy a modern pszichológia megalapítója, William James, 1910-ben elhunyt amerikai pszichológus, filozófus is nagyon hasonlóan gondolkodott, a lélektan fő árama azonban a 20. században végül inkább a természettudományos módszereket részesítette előnyben.

Mivel a buddhizmus és a tudományos pszichológia is az ember megismerésére irányul, természetes, hogy sok bennük a közös. A pszichológiai kutatások (főként a kognitív pszichológia és a tanuláselmélet terén) megerősítették a buddhizmus számos ősi tapasztalatát, de ez fordítva is igaz. A buddhista szemlélet is megtermékenyítőleg hat a pszichológiai kutatásokra és a gyakorlatra (például a tudatosság-gyakorlatokra és a pozitív pszichológiai irányzatra). Általában elmondható, hangsúlyozza a misszió vezetője, hogy a buddhista tanok és a pszichológia között jelentős egybeesés van az empirikus tények, megfigyelések és megállapítások tekintetében, különbség van azonban ezek értelmezésében. A pszichológia fő árama nagyobb hangsúlyt helyez a genetika és a környezeti hatások általi meghatározottságra, míg a buddhizmus a tudat szabadságát, végső meghatározatlanságát, ezen belül az ember egyéni felelősségét helyezi a középpontba. William James, a már idézett pszichológus idevágó szavai is ezt támasztják alá: „Ha szeretnél birtokolni egy tulajdonságot, viselkedj úgy, mintha máris a tiéd lenne.”

 

Tudatosság-gyakorlatok a pszichoterápiában

Az elmúlt évtizedekben a nyugati pszichológusok is beépítettek buddhista technikákat a pszichoterápiákba. A buddhista tudatosság gyakorlatait ma már széles körben alkalmazzák. A mindfulness-terápia a meditáció spiritualitástól független technikáját használja. A figyelem gyakorlásának ez a módja éber tudatosságot tart fenn minden pillanatban. Célja az, hogy elszakadjunk az élményekhez való erős kötődéstől, szélsőséges érzelmektől, gondolatoktól, amelyek meghatározzák reakcióinkat. A gyakorlás által nagyobb fokú érzelmi kiegyensúlyozottság és pszichés jóllét érhető el, ami a megküzdés képességét javítja.

A kognitív újrarendezéssel foglalkozó pszichoterápiák fő irányelvei szintén megfelelnek az ősi buddhista technikáknak. A negatív kognitív sémák („Engem senki nem szeret.”) feltérképezése és megértése („Szerethető vagyok, szeretem magam.”) felszabadítóan hat, de eredmény csak szívós gyakorlással, tudatos jelenléttel, fegyelmezett figyelemmel érhető el, ami lényegében „buddhista út”.

bottom of page