Kovács Dániel gyermekpszichodráma- vezető a probléma gyökerét a túlzásokban látja. Túl sok tárgy, túl sok információ vesz körül minket, túl gyors tempójú életet élünk, amelyben túl sok döntést kell meghoznunk. Egy ilyen világban felnőttként is borzasztó nagy feladat kiegyensúlyozottan és nyugodtan létezni, de gyerekként még nehezebb. A négy alapvető túlzás bármelyikének a csökkentésével látványos eredményeket lehet elérni, és már a legapróbb változtatások is biztató sikerélménnyel kecsegtetnek, ha következetesek és kitartóak vagyunk. Szülőtréningjeiken is ezt a módszert alkalmazzák. Lényegében nincs másról szó, mint egyszerűsítésről: kevesebb játékszer és kütyü vegyen körül minket, kevesebb televíziózás és internetezés legyen a napjainkban, komótosabb tempóban cselekedjünk! Ez a három változtatás törvényszerűen magával hozza azt is, hogy kevesebb döntést kell hoznunk.

 

Sok kicsi sokra megy

Figyelemzavar, hiperaktivitás, alkalmazkodási és magatartás-zavarok, fokozott éberség, szorongás, impulzuskontroll-zavar, empátiahiány. Ezeknek a kisiskolás korban egyre gyakrabban elforduló jelenségeknek a hátterében nem kell valami nagy és mélyreható traumát vagy csecsemőkori veszteséget keresni. A hétköznapi élettel járó – elhanyagolhatónak tűnő – stresszhelyzetek idővel összeadódnak és ez a halmozódás a poszttraumás stressz-szindróma tüneteihez hasonló forgatókönyv kialakulásához vezet. A lényeg tehát az, hogy az apró stresszek, amelyek a felnőtt élet velejárói – médiabőség, kényszerű figyelemmegosztás, összetettség, információdömping, időhiány – a gyerekek életét sokkal károsabban befolyásolják, mint gondolnánk.

Ezzel együtt szerencsére az is tény, hogy már a legkisebb jó irányba tett változtatás is hamar eredményre vezet – tehát a „sok kicsi sokra megy” elv itt is érvényesül. Kovács Dániel László Zsuzsa oktatásszociológus kollégájával együtt egy éven át magukon tesztelték az egyszerűsítés módszerét, mielőtt elindították volna a szülőtréninget. Először csak korlátozták a televízió előtt töltött időt, aztán behelyettesítették egy közös vacsorakészítéssel, később már együtt jártak vásárolni is a gyerekekkel. Nem naponta, de hetente egy-két alkalommal. Néhány hónap alatt kikerült otthonukból a televízió, jobb étvággyal ettek a gyerekek, hiszen részt vettek az ételek megvásárlásában és a vacsora elkészítésében is.  A drámapedagógus szerint a lényeg az, hogy a szülők a legkisebb megcselekedhető változást akarják elérni, amiben meg tudnak állapodni. Nem érdemes nagy fába vágni a fejszét, nem érdemes egyszerre sok mindenbe belefogni.

Az is fontos, hogy a megállapodások éppúgy vonatkozzanak a szülőkre, mint a gyerekekre. Régóta tudjuk, hogy aki „bort iszik és vizet prédikál”, nem lehet jó pedagógus. A gyerek mintát követ, utánzással tanul a legtöbbet, és ha azt látja, hogy a szülő a számítógépe előtt ül még este tízkor is és a vacsoráját is ott fogyasztja el, hiába fogja azt követelni a gyerekétől, hogy asztalnál ülve egyen és ne bámulja a tévéképernyőt. Lehet, hogy ideig-óráig működik a tekintélyelv, de az ilyen szülő hamar elveszti hitelét.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Távol az ösztöneinktől

Nagyon gyakori, mondja Kovács Dániel, hogy a szülők mások elvárásait – legyen az pedagógus, nagymama vagy szomszéd néni – veszik magukra, azoknak próbálnak megfelelni és azokat próbálják a gyerekekre erőltetni. Valahogy óvodás korra elvész az a velünk született legfontosabb ösztön, ami két éves korig még természetesen működik: kapcsolatban maradni. Egyrészt a teljesítményorientáltság veszi át a szerepet a kapcsolatorientáltság helyett, másrészt a kortárs csoportok befolyása túlzott mértékben megnő. Az óvoda az iskolára készít elő – tisztelet a kivételnek – és nem az örömteli játéknak ad teret, az iskola pedig már alsós korban topmenedzsereket képez, nem örömteli és alkotó embert.

Ha valaki észreveszi magán, hogy egyre több időt tölt a pénzkereséssel, annak érdekében, hogy később azt a gyerekeikre költhesse, ideje változtatni. Ez a kifordított gondolkodás annyira jellemző a mai emberre, hogy már szinte fel sem tűnik. A drámapedagógus a tréning tapasztalatai közül azt meséli el, amikor egy család például évről évre nagy közös síelésre gyűjtött. Időt, energiát nem kímélve hozták össze azt a pénzt, amivel aztán egy magashegyi, elegáns, kényelmes üdülőhelyen tölthettek el egy hetet, ami persze megegyezett a hasonló beosztású kollégák igényeivel… A szülőtréningen derült ki számukra, hogy a gyerekeik utálják a síelést, egyáltalán nem erre vágynak. Abból a pénzből, amit arra költöttek, hogy messzire utazzanak egy évben egyszer, több kisebb nyaralás is kijött, sőt az is kiderült, van egy hegyekben lakó nagymama, akinél ingyen, de sok élménnyel gazdagodva lehet kikapcsolódni.

A túlzások megszelídítése

Kim John Payne, amerikai pszichológus-pedagógus az Egyszerűbb gyermekkor című könyvében részletesen bemutatja, hogyan találhatunk vissza újra a családi élet apró örömeihez, ha lépésről lépésre követjük a Waldorf pedagógiával rokon nevelési útmutatót. Négy pontban összefoglaljuk az egyszerűsítés alapelveit.

 

1. Szelektáljunk a játékok közt!

A kevesebb több alapelvét érvényesítsük mind a játékok számában, mind komplexitásukban. Az úgynevezett „fejlesztőjátékok” – paradox módon – nem a fejlődést szolgálják, hanem épp ellenkezőleg: gátolják a kreativitást és az önállóságot. A legjobb játékszerek a legegyszerűbbek, ugyanis abba „láthat bele” a legtöbbet a gyerek. Egy fakanál lehet sétabot és emberke két egymást követő játékban, a folyóparton felszedett kaviccsal kacsázni lehet, de otthon játszhatjuk azt, hogy pénzérme. Ha a gyerek kevesebb komplexitással találkozik, nő az érdeklődése, ez pedig a figyelem erejét fejleszti.

 

2. Legyenek szokásaink!

Szokásaink adják meg a biztonság érzését. A ritmusban rejlő állandóság bizalmat teremt a gyerekben, mert elhiszi, hogy a világ kiszámítható hely. A rendszeres étkezési és alvásidő betartása, a heti étrend kialakítása nem tűnik nagy dolognak, de ezek az apró, biztonságot adó szokások sokkal fontosabbak, mint az egyszeri nagy, élményekkel kecsegtető események. A közösen végzett tevékenységek számának gyarapodásával együtt erősödik a kötődés, nő a családi „éntudat”.

 

3. Lassítsuk a tempót!

A családi élet menetrendjének egyszerűsítésével azt célozzuk meg, hogy a gyereknek legyen betáblázatlan ideje játszani és álmodozni. A látszólagos semmittevésben van idő megélni a mélyebb érzéseket, elfogadni az élet átlagos szépségét, csak így alakulhat ki a belülről fakadó érdeklődés. Akinek állandóan felkínálnak valamit, hogy ne unatkozzon, akit sürgetnek, akit „fejlesztenek”, kisebb eséllyel találja meg az élet természetes örömeit felnőtt korában.

 

4. Szűrjük ki a felnőttvilágot!

Lehet, hogy gyerekünk „okosabb” lesz, ha hall a globális felmelegedésről, de kiegyensúlyozottabb biztos nem. Lehet, hogy nekünk fontos, hogy folyamatosan monitorozzuk hogylétét, de meg kell tanulnunk korlátozni magunkat. A gyerekünk nem kis felnőtt. Ha erős érzelmei támadnak – dühös, sértett vagy szomorú –, leggyakrabban cselekvéssel rendezi a dolgot: elhajítja vagy felveszi a maciját, leül rajzolni vagy gödröt ás a homokban. Nem kell sürgetni a tudatosságot, amivel az érzelmeket címkézzük, mert így csak a mi fogalmainkat veszi át, és nem fejleszti ki saját érzelmi intelligenciáját. Egy nagy ölelés a legtöbb esetben többet mond minden szónál.

Összességében a „Többet! Gyorsabban! Hamarabb!” szlogen társadalmi nyomása ellen kell védekeznünk az egyszerűsítéssel. Ha ez lesz az irányelvünk, írja Payne, a család egy olyan megtartó közeggé válik, amelyben „jó lenni”. Ha valaki elindul ezen az úton, azzal nem csak gyerekei életét, de a magáét is mázsás kövektől szabadítja meg.

 

Néhány példa a sikeres változtatásra

 

1. Egy négy leánygyermekes szülőpár azt a remek ötletet találta ki, hogy maguk készítenek maguknak tévét. Először is egy kartondobozt alakítottak át, amelybe belebújtak és onnan „sugározták” az adást. Volt a gyerekek közt színész, műsorvezető, hírolvasó, szerkesztő, és ezekért a feladatokért pénzt is kaptak. A szülők, akiknek a négy gyerek mellett alig jutott egymásra idejük, eljutottak odáig, hogy magukra is akarjanak időt szakítani. Közös elhatározással kijelöltek hetente egy estét, amikor egy üveg bor mellett csak kettesben vannak.

 

2. A férj külföldi munkája miatt gyerekeit egyedül nevelő anyuka arra panaszkodott, hogy elúszik a teendőkben, estére arra sincs ereje, hogy időben ágyba dugja a gyerekeket, nemhogy a háztartási teendőket ellássa. A szülőcsoport abban támogatta, hogy beszervezzen egy gyermektelen barátnőt, aki két alkalommal besegített az esti fektetéskor, de egy remek ötletet is kapott. Az édesapa minden est egy bizonyos időben bejelentkezett skype-on egy mesével, de azzal a feltétellel, hogy addigra a gyerekeknek pizsamában, megfürödve kell az ágyban lenniük. Ez a végtelenül módszer nagyszerűen bevált.

 

3. A szülők rájöttek, hogy egyik gyermekük szorongásának az lehet az oka, hogy a háttérben állandóan szól a rádió, melyben félóránként híreket mondanak. Kiderült, hogy a híreket a gyerek nagy figyelemmel hallgatja és a világot olyannak képzeli, mint amilyenek a hírek bemutatják. Egyik kérdése is erről tanúskodik: „Anya, tényleg elrabolnak csecsemőket?”. Miután beszüntették a gyerekek jelenlétében a rádióhallgatást, egyértelműen csökkentek a gyerek szorongásos megnyilvánulásai.

 

4. A különórák szorításában élő család Payne könyvének olvasása után elhatározta, hogy az iskolás korú gyerekek csak minden páratlan napra vállalhatnak be különórákat, azaz hétfőn, szerdán és pénteken. Ez egyértelműen lemondással járt a gyerekek részéről, cserébe viszont páros hétköznapokon iskola után mindenki hazament, és közös vacsorakészítéssel, sétával töltötték az időt. Pár hónap múlva a gyerekek voltak a leghálásabbak ezekért a napokért, és a különórás napokon is sokkal jobban tudtak így koncentrálni.