cikk_csaladi_csatater | megoldas-benned-van

Családi csatatér

A családra – amit gyakran hajlamosak vagyunk idealizálni – általában úgy tekintünk, mint meleg fészekre, ahol elfogadnak és befogadnak minket, ahova az élet csatamezejéről úgy térhetünk haza, mint a béke szigetére. Pedig még a legjobban működő családokban is vannak hatalmi harcok, és időről időre felüti fejét a versengés.

Tény, hogy az emberi közösségek hierarchikus rendszerek, amelyben a vezetők az irányítás jogával együtt a felelősséget is magukra vállalják. Ez a szerep a klasszikus családban a felnőtteké, akik egy szülői alrendszert alkotnak és megpróbálják érdekeiket érvényesíteni. Velük szemben, illetve mellettük más alrendszerek működnek – testvérek, nagyszülők, rokonság –, amelyeknek eltérő érdekeik és szükségleteik vannak. E szerveződések mentén különféle erők feszülnek egymásnak, és átmeneti vagy tartós koalíciók jönnek létre. Mivel minden család egy dinamikusan működő rendszer, természetes, hogy változásokon megy keresztül a megszületéstől a felbomlásig. A rendszernek a külső környezeti és belső családi kihíváshoz is alkalmazkodnia kell, új struktúrákra, viselkedésmódokra és szabályokra van szüksége.

Salvador Minuchin, a családterápia egyik alapítója a családot és a párkapcsolatot hatalmi erőtérnek tekinti. Szerinte akkor merül fel probléma, ha a belső hatalmi viszonyok összezavarodnak, például azért, mert a szülők elvesztik a kontrollt a gyermekük felett, vagy mert a gyermek válik a család irányítójává, illetve az egyik szülő a másik ellenében a gyermek pártjára áll.

Iring Zoltán pár- és családterapeuta szerint egy család nem elsősorban hatalmi, inkább kapcsolati hálózat, amelyben az emberek érdekeiket, szükségleteiket szeretnék érvényesíteni, és emiatt különféle taktikákat alkalmaznak. Ez egy természetes és jogos törekvés. A szerint, hogy a feleknek milyen hiedelmeik vannak az érdekérvényesítési lehetőségek tekintetében, különböző utakat találnak. A legtöbb családban nem az a probléma, hogy milyen a vezetési stílus – demokratikus, tekintélyelvű vagy szabados –, hanem az, hogy a két szülőnek különbözőek az elképzelései, a vezetés nem egységes. Más családokból jövünk, a férfi és női modellek is különbözőek, és ezt az első randinál ritkán vesszük figyelembe, mondja a terapeuta.

Polarizálódó álláspontok

Az alábbi konkrét esetben a pár a fiúgyerek szorongásos tüneteivel jelentkezik családterápiára. Szerencsére a szülők kellően nyitottak, és hamar felismerik, hogy először az ő alrendszerükkel kell valamit csinálni, és az ülések párterápia keretei között folytatódnak. Kiderül, hogy az anya eredeti családjában kevés gondoskodást kapott, ő pedig az ellenkezőjébe fordulva úgy gondolja, mindent meg kell adnia a gyerekének. A férfi vezető értékrendje a puritánság, számára nem érték az, hogy kényelmesebbé tegyék az életet, szerinte „az életet ki kell bírni”. Az anya ugyanezekből a helyzetekből ki szeretné menteni a gyereket. A homlokegyenest ellenkező nézetek miatt a szülők ütköznek egymással, de erről nem tudnak beszélgetni. A nő azt gondolja, hogy férje megnyomorítja fiukat, a férfi azt, hogy a gyerek túlságosan elpuhul. Megbeszélés nincs, mert abban a pillanatban, amikor ezek a kérdések szóba kerülnek, megsértődnek. A különböző álláspontok önmagukban talán nem lennének kibékíthetetlenek, de az érdekérvényesítő csatákban a szülők egyre jobban polarizálódnak, és egy idő után a lényeges kérdések érinthetetlenné válnak. Ebben a klímában óhatatlanul szorongások keletkeznek. A terápiában meg kell indítani egy kommunikációt, felszakítani azt a gátat, amit kialakítottak, anélkül, hogy egymásnak esnének. Ha el tudják fogadni, hogy a másfajta gondolkodás nem egymás ellen irányul, ha meg lehet világítani azt, hogy milyen alapvető hiedelmek alakultak ki az életútjuk során, van lehetőség a továbblépésre.

Iring Zoltán a sématerápiás gyakorlatából a feljogosítottság-önfeláldozottság relációt emel ki, amelyben hatalmi eltolódás van. Ebben az egyik vezető sémája a feljogosítottság, a másiké az önfeláldozás. Mindkettő gyermekkori érzelmi szükségletét kevéssé figyelembe vevő családból származik. A különbség az, hogy az egyik azonosul a sémával, míg a másik fellázad ellene. A feljogosított olyan hiedelemrendszerrel él, hogy ő mindig tudja mi a helyes, és ezt mindenre kiterjeszti, még egy személyes, intim viszonylataiban is érvényesíteni akarja. Az önfeláldozó sémával élő azt a hiedelmet hordozza, hogy a másik érdekeinek mindenképpen érvényesülnie kell, ami mögött leggyakrabban a gyönge lábakon álló önbizalom húzódik meg. Ez a séma egy darabig jól működhet, de válsághelyzetben, életciklus-váltáskor – például gyerek születésekor, vagy mert a feljogosított elkezdi nem az önfeláldozót szeretni – a rendszer borul. Ilyenkor az önfeláldozó kegyetlen bosszút áll, mert azt gondolja: „én az egész életemet feláldoztam érted, te pedig most elárulsz”, és az önfeláldozó attitűd engesztelhetetlen gyűlöletté alakulhat át. A terápia hosszadalmas együtt gondolkodáson alapul, hangsúlyozza Iring Zoltán, és mindig a változásról szól. Nemcsak az lehetséges, hogy a másik változzon meg, hanem nekem is nyitottnak kell lennem a változásra.

A sématerápia

A sémák mindennapi életünkben rendező elvként működnek, és segítenek eligazodni a különféle, újszerű helyzetekben. Akit gyermekkorában bántalmaznak, elhanyagolnak, elhagynak, vagy valamilyen alapvető igényét – függetlenedés, spontaneitás, biztonság, határtartás tekintetében – nem elégítenek ki, azokban olyan megingathatatlan hiedelmek alakulnak ki, amelyek felnőtt életüket is befolyásolják, viselkedésüket oly módon határozzák meg, hogy saját maguknak is szenvedést okoznak. Ezeket a megingathatatlan hiedelmeket nevezi a szakirodalom maladaptív sémáknak. A sémák makacsul ellenállnak a tényeknek és a fennmaradásukért küzdenek. A terápia során ezeknek a sémáknak felismerése és korrekciója történik, a felek alternatív megküzdési stratégiákat alakítanak ki, aminek eredményeként a konfliktusokra való reagálás, a mindennapi problémák megoldása hatékonyabbá válik.

Versengés a párkapcsolatban

A kora gyerekkorban kialakuló kötődési mintázat – mely például a személyiségvonásokban jut kifejezésre – nagy szerepet játszik abban, hogy a versengés a kapcsolat szétrombolójává vagy összetartójává válik-e. A konstruktív versengés a biztonságosan kötődő, stabil önértékeléssel rendelkező személyiségtípusra jellemző. Itt nyíltan kezelhető az összehasonlítás, ha a másik jobb valamiben, az nem irigységet vagy féltékenységet gerjeszt, hanem fejlődésre inspirál. Azok a párok elégedettek leginkább a házasságukkal, ahol mindkét fél biztonságos kötődéssel jellemezhető.

A bizonytalanul kötődő egyén számára a versengésben az én felnagyítása a cél, mindenben győzni akar. Ha úgy érzi, hogy alulmarad, irigységet él meg és agresszíven lép fel. Párját ellenségnek látja, rivalizál vele.

Amíg a kapcsolat jól működik, a versengés kevésbé intenzív és általában konstruktívabb, mint az élet más kapcsolataiban. Ha viszont a pár tagjai közt zavarok állnak be, a versengés intenzívebb és destruktívabb lehet, mint más kapcsolatokban.

Nemek harca

Evolúciós nézőpontból versengés, hierarchiaharc, hatalmi törekvés az azonos nemű társak közt alakul ki. Az állatvilágban a hímek közt a dominanciáért és a szexuális partnerért, a nőstények közt a megfelelő partnerért és az utódokért folyik a harc. A pszichoanalitikus szemlélet szerint ez a típusú versengő magatartás az embernél már egész korán elkezdődik és az Ödipusz-, illetve Elektra-komplexus írja le: a fiú az apával, a lány az anyával verseng az ellenkező nemű szülő kegyeiért.

Fülöp Márta, szociálpszichológus, versengéskutató arra hívja fel a figyelmet, hogy a versengés nagyon is jelen van a férfiak és nők közt is, jóllehet, más a motiváció és mások a bevetett módszerek is. A férfiak nyíltabban és direktebb eszközökkel, a nők manipulatívabban, kevésbé nyíltan törnek az élre. A párkapcsolatot tipikusan együttműködő és szoros kötődésen alapuló kapcsolatnak tekintjük, mondja a kutató, és az erős szeretetet sem tartjuk összeegyeztethetőnek a versengéssel. Pedig az intim közelségből fakadóan a párok és házastársak folyamatosan tanúi egymás sikereinek és kudarcainak, ami óhatatlanul kapcsolati dinamikát indít be. Olyan helyzetben, amikor mindkét fél karriert épít, a versengés nyíltan megjelenhet, más kapcsolatokban, ahol a sikerek nem összemérhetőek – például otthon levő családanya és dolgozó apa esetében – ezt sokszor nem lehet tudatos szinten kezelni.

A párok már az együtt járás szakaszában igyekeznek eldönteni, hogy a kapcsolatban érdemes-e elköteleződni és ehhez az összehasonlítás, a versengés is hozzásegíti őket. Ha úgy döntenek, hogy együtt maradnak, igyekeznek minimálisra csökkenteni a versengést. A szerelem idillikus fázisában – amelyet a „közös én” jellemez – nincs hatalmi harc, de amikor a pár tagjai már újra képesek elkülöníteni az énjüket, a másikhoz viszonyított pozíció újra fontossá válik. Ha a pozíciók egyértelműek és valaki biztos lehet a dominanciájában, akkor kevésbé érinti a versengés, állítja a kutató.

Tippek:

Ne gondoljuk azt, hogy a versengés az ördögtől való, még akkor sem, ha párkapcsolatban, családban jelentkezik. A baj nem a versengéssel van, hanem azzal, ahogyan viszonyulunk hozzá.
Ha a családban a határok, a szabályok és a szerepek nincsenek tisztázva, a rendszer patológiásan kezd működni, ami egy vagy több családtag megbetegedéséhez vezet.
Életciklus-váltáskor, válsághelyzetben a határok, a szabályok és a szerepek átrendeződnek, ami természetes folyamat és sosem zajlik kisebb-nagyobb véráldozatok nélkül.
Az a jó, ha a családot dinamikus és rugalmas rendszernek fogadjuk el, melyben a változás megengedett és kívánatos: lehetőség egy új egyensúly kialakulására.