C. G. Jung a személyiség külső burkát, vagyis azt, amilyennek szeretnénk látszani, perszónának, szerepszemélynek nevezi. A személyiséget a szerepek repertoárjának tekinti, amely fiatal korunk óta velünk együtt fejlődik, alakul. Az ép személyiség a szerepeit rugalmasan váltogatja, nem ragad bennük örökre: ha már nincs rá szükség, elveti, mint egy használt álarcot. Rosszabb esetben a maszk „ráforr” viselőjére és az illető az élet több területén ugyanazzal az „arccal” mutatkozik, netán oly módon rögzül egy szerepben, hogy abból képtelen kilépni. Mivel szerepszemélyiségeink párhuzamosan is működnek, furcsa helyzetek állhatnak elő. Ily módon lehet valaki alacsony beosztású kishivatalnok vagy gyári betanított munkás és ezzel egyidejűleg elismert, tiszteletnek örvendő családfő otthon; ellenkező esetben magas beosztású, emberek százait irányító vállalati vezető, aki otthon még mindig a mamája szoknyáján csücsül, és gyerekstátuszban vegetál.

Szimbiózisban

A gyerekek elengedése a szülők számára az élet egyik legnagyobb katarzisa. Ha jól sikerül, mindenki győztesként kerül ki belőle, hiszen a szülő visszanyeri függetlenségét, a gyerek pedig eléri az önállóságot. Ez azonban ritkán megy zökkenőmentesen. Sőt, van úgy, hogy sehogy sem megy. A családtagokat ilyenkor egy láthatatlan, de elszakíthatatlan köldökzsinór köti össze, és ezt az állapotot leggyakrabban az anya tartja fenn. 

A szimbiotikus anya-csecsemő kapcsolat egyik jellemző példája az, amikor a szülő fázik, és a gyerekét takarja be, mondja Dés Rita, klinikai szakpszichológus. Ez egy bizonyos korig természetes és jogos is, hiszen az anya testéből lesz a gyerek, ő táplálja, tehát valódi fizikai szimbiózis áll fenn. Ha ez idővel nem változik és fennmarad a kamasz, majd a felnőtt korú gyerek esetében is, a korai szimbiózis visszamenőleg is megkérdőjeleződik: vajon tényleg a gyerekről szólt-e? 

A szülőszerep elvesztését féltő anya az érzelmi zsarolás különböző módszereihez folyamodik, hogy ne kelljen elengednie gyerekét. Magát nélkülözhetetlennek állítja be, míg másokat értéktelennek, és folyamatosan bűntudatot ébreszt a tőle távolodni akaró „hálátlan” gyerekben. A bűntudatébresztés egyik leghatékonyabb eszköze a mártíromság.

Szabó Mária Myrtill családterapeuta szerint az ilyen viselkedés hátterében az áll, hogy az anya „gyermeki személyiségrésze” túlságosan nagy szerepet tölt be: folyton szüksége van valakire, akitől – mint egy csecsemő – feltétel nélküli szeretetet kaphat, akivel szétválaszthatatlan egységet alkothat. Valósággal menekül a világ és a hivatás kihívásai elől, nincs is ezekre szüksége, hiszen világát a családja alkotja. Ezzel egyidejűleg lelkifurdalás gyötri, mert nem érzi magát tökéletes szülőnek. A mártíromság családi minta is lehet, amikor az áldozatvállalást tanulta meg saját szüleitől, és ez lesz számára is a természetes működési mód. Ez egy olyan többszereplős színjáték, folytatja a szakember, amelyben a környezet is aktívan részt vesz. Mártír csak abból válhat, akit a többiek is annak fogadnak el. Az ilyen családi rendszerben a szoros függőségi viszonyok miatt többen is kényszeres önfeláldozókká válhatnak: vagy a gyerek lesz szülei gondozója és úgy viszi tovább a mártíromságot, vagy saját gyermekeivel játssza el ugyanazt a drámát, amit annak idején rá is kényszerítettek.

Személyiség határok nélkül

Dés Rita pszichológus ugyanezt az anyatípust nem a függőség szempontjából írja le, hanem úgy, mint aki a családi rendszert arra használja, hogy saját határait kiterjessze, és bekebelezze a többi tagot. Az ilyen anya énhatára nem ér véget a személyiségénél, hanem az egész családra kiterjed. Kihasználja, felhasználja és visszaél vele. Ez a nőtípus nem azért nem engedi távolabb magától a gyerekét vagy a házastársát, mert nem tud élni nélkülük, hanem azért, mert nem látja őket különálló entitásoknak. Mivel belül bizonytalan, a családot olvasztja be magába. Az ilyen működésmód – bár nem törvényszerűen –, de súlyos patológiákat generálhat az „egyszerű” szorongástól a fóbiákon át a skizofréniáig.