Azt gondolom, hogy katolikus papként a munkádban nagyobb nyomatékkal van jelen a családok egyben tartása, mint nem hívő terapeuták esetében. Ha a pár minél kisebb véráldozattal járó elválása a cél, ezt a feladatot is fel tudod vállalni?
Identitásomból nem tudok és nem is akarok kilépni. Akik megkeresnek, ismernek és tudják, hogy katolikus pap vagyok. Az a feladatom, hogy segítsek nekik abban, hogy egymás mellett tudjanak maradni, hogy együtt oldják meg a problémáikat, vagy nőjék ki azokat. Természetes, hogy család- illetve kapcsolatpárti vagyok. Elsősorban azért jönnek hozzám, hogy derítsük ki, mit tehetnek azért, hogy jobb legyen… Nem az a problémájuk, hogy nem akarnak a társukkal élni, hanem az, hogy nem akarnak úgy élni, ahogy eddig. Nyilván kiderülhet az is, hogy sem ők, sem én nem látom azokat az erőforrásokat vagy motívumokat, amelyek az együtt maradást segítik. Ilyenkor is az ő felelősségük a döntés, legfeljebb arra teszek kísérletet, hogy megvizsgáljuk: mi van? Agresszió esetén a kiszolgáltatott felet fokozottan védelmezzük, itt elsősorban a gyerekek képviseletéről van szó. Amikor a pár eljutott arra a pontra, hogy nekik már abban kell segítség, hogy le tudják zárni a kapcsolatot, akkor inkább delegálom őket máshova, például mediációba vagy pszichológushoz, miközben elfogadom a döntésüket, és annak a realitását, hogy egy kapcsolat tönkre tud menni. Mégsem esik jól egy válási folyamatot segíteni, és ezt nem is várják el tőlem.

​

Mi az, amiben az általad végzett családsegítés több, mint egy laikus terápia, amelyik nem kötődik valláshoz?
Óvakodnék ettől a kifejezéstől, hogy több, inkább azt mondanám, hogy más. Tudatosan dolgozom a spirituális dimenzióval, erőforrásokkal, és azzal, hogy a spiritualitás hogyan tud konkrét kapaszkodókat adni. Minden élő rendszerben ott van, csak nem mindig tárjuk föl. Érdemes a spirituális tapasztalatból kiindulni, amelyben sok erő van. Az ember rengeteget foglalkozik a hiányaival, a szükségleteivel, a vágyaival, a sebeivel, a sérelmeivel. És ezeknek sosincs vége, mert újratermelődnek. Nagy segítség lehet, ha nem ezekre koncentrálunk. Mondok egy példát. Egy férj és családapa mondta nekem egyszer – aki, mint mások, hiányokkal, vágyakkal, sérelmekkel küszködött –, hogy akkor állt be a fordulat az életében, amikor rájött, hogy reálisak ugyan a sebei, a hiányai, a veszteségei, de a felesége és a gyerekei ezeknél fontosabbak. Itt jelenik meg a spirituális dimenzió. A szenvedés, a hiányok, a kielégületlen vágyak most is ott vannak, de föléjük is tudunk emelkedni. Ez a folyamat nem csak a gondolatainkban jelenik meg, hanem konkrét élményekbe ágyazódva, legtöbbször éppen mélypontokon, határhelyzetekben.  Ez a ráébredés pillanata, amikor fölismerem, hogy voltaképpen normális az, hogy valaki nem tud úgy szeretni, ahogy nekem szükségem van rá. Ha csak a lélektani dimenziót nézem, akkor ez állandó felháborodásra ad okot. Hogy lehetséges, hogy a valódi szükségleteimet az a személy, aki engem állítólag szeret, nem elégíti ki? Az e féle csalódottság reális, ugyanakkor be lehet látni, hogy törvényszerű is, hogy alanyi jogon vagyunk tökéletlenek. Ebben a pillanatban az a kérdés, hogy mit tudok kezdeni a tökéletlenségnek a belátásával. Ha azt tudom mondani, hogy tulajdonképpen rendben van, hogy elfogadható, akkor ez egy spirituális ugrás, dimenzióváltás, személyiségfejlődés előtt nyitja meg az utat. Az a lényeg, hogy a spirituális dimenzió nagyon konkrét, megtapasztalható, élményszerű és lehet vele dolgozni.
Ez az a helyzet, amit így illusztrálhatunk: „nem azért szeretlek, mert…, hanem annak ellenére, hogy…”
Valóban, a lélektan is használja ezt a dimenziót, anélkül, hogy így nevezné. Például átkeretezés, rendszerszintű változás, szemléletváltás, természetes személyiségfejlődés névvel illetve. Sok terapeuta dolgozik ezzel a dimenzióval, ami általában nem tudatos, hanem természetes bölcsességből, élettapasztalatból fakad.

Azt mondtad, a rendszerszemlélet híve vagy. A családokkal való foglalkozásban ez azt jelenti-e, hogy Isten is része a rendszernek?
Kétségkívül így van. Az életre úgy tekintek, mint egy felfelé nyitott eleven rendszerre. Ebből a szempontból óriási jelentősége van annak, hogy milyen célokat tűzünk ki az életünkben. Ez határozza meg ugyanis az eszközeinket, amelyeket a cél elérése érdekében bevetünk.  Ha egy párkapcsolatban élő a halálon túlmutató célokat tűz ki, például azért is akar becsületes és hűséges lenni, mert nem mindegy neki, hogy a halála után hogyan emlegetik majd. Nem mindegy, hogyan élem az életem, mert az az unokáimra is hatással lesz, bár ők esetleg később születnek, mint ahogy én meghalok. Ha kézbe vesszük, tudatosítjuk azt, hogy nem csak a vallásos kereten belül realitás ez, akkor azt is látjuk, hogy ezek másfajta magatartásformákat fognak előtérbe hozni, elkezdik formálni a cselekedeteimet. Másrészről úgy látom, hogy a munkám nem is a hozzám érkezőknél, hanem a gyerekeiknél, unokáiknál hoz majd valamiféle gyümölcsöt, és ez jó érzésekkel tölt el.